Nemrég a lapok világszerte beszámoltak arról, hogy a hajlékonylemezes tároló egyik legnagyobb gyártója, a Sony jövőre néhány piacot kivéve gyakorlatilag felhagy a flopi előállításával és terjesztésével (pontosabban a 3,5 hüvelykes változatéval, melynek bevezetése is a céghez kapcsolódik). Az IT café hírhez kapcsolódó topikjában is előjöttek olyan hozzászólások, melyek arra mutattak rá, hogy bár látszólag tényleg halott termékről van szó, érdekes módon még mindig bőven akadnak felhasználási területek. A BBC online változata is hasonlóképp járt, úgyannyira, hogy felhívásukra rengetegen jelentkeztek, akik megírták, miért is van szükségük az 1990-es években egyeduralkodónak számító hordozható adattárolóra.

Az angol lap megírja, hogy bár már többször temették a flopit, a Verbatim az Egyesült Királyságban havonta több százezer lemezt értékesít, az európai eladásokat pedig milliókban kell számolni. A Verbatim szóvivője, Kevin Jefcoate azt mondja, hogy már 14 éve, a CD-k térhódításának kezdete óta folyamatos téma a „flopi halála”, ám ez mind a mai napig nem következett be. Sőt, a Sony legjobban fogyó perifériája az elmúlt években az USB-kábellel ellátott, 3,5 hüvelykes lemezhez tartozó meghajtó volt. Valójában kissé érthetetlen a jelenség, hiszen a flopihoz képest mind a CD, mind a manapság már szinte egyeduralkodó pendrive-ok nagyságrendileg nagyobb tárkapacitásúak, gyorsabb adatátvitelt tesznek lehetővé, kevésbé sérülékenyek, kisebbek stb. Még azt sem lehet mondani, hogy azért virul még a flopigyártás, mert a fejlődő országokba szállított használt számítógépekhez szükségesek, mivel egy, a BBC-nek nyilatkozó szakember szerint 2002 óta gyakorlatilag csak olyan gépek kerülnek bele ebbe a kereskedésbe, illetve segélyakciókba, amelyek rendelkeznek USB-portokkal, vagyis szükségtelen a lemezek használata.

A kérdés nyitja a speciális felhasználói területek, mint a szórakoztatóipari segédberendezések és egyéb eszközök: például a színházakban, koncerteken használt elektronikus asztalok, melyekkel a hangbeállításokat szabályozzák, a fénytechnika kontrollasztalai, ezeknél ma is a flopilemezes meghajtók a szabványosak – pontosabban rengeteg olyan régi eszközt használnak, ahová ez kell. Más eszközök is igénylik ezt a formátumot: az angol számítástechnikai múzeum egyik önkéntese szerint vannak olyan régebbi speciális adatrögzítők („dataloggerek”), oszcilloszkópok stb., amelyekhez szükség van még ezekre a lemezekre. A fent említett eszközök közös jellemzője, hogy a felhasználói számára drága befektetések voltak, az adott készülékek igen sokáig használhatóak, nem cserélik őket olyan sűrűn, mint a PC-ket, így tulajdonosaiknak szükségük van a már rég elavult technológiát képviselő kiegészítőkre is.

Ugyanakkor ezek az eszközök nem indokolnák önmagukban a havi milliós fogyásokat. A riport szerint a válasz talán egyszerű: sok régi számítógép működik még, melyek tulajai nem igénylik a sokkal nagyobb kapacitású tárolókat. Az IDC egyik elemzője szerint sokáig volt uralkodó a flopi, olyan szokásról van szó, mely becsontosodott, igen nehéz rajta változtatni, lassan fog kikopni: „Ha valaki már régóta használ PC-t, ám nem igazán kezel fényképeket vagy zenéket, ugyan mi oka lenne váltani?” – kérdezi John Delaney, majd arra utal, hogy nem mindenki „kocka”, vannak akik addig használnak egy adott technológiai megoldást, míg az teljességgel elérhetetlenné nem válik.

A BBC írásának nem várt sikere lett, több mint ezer olvasó írt a szerkesztőségnek, hogy ő vajon miért használ még flopit. A válaszok időnként elfogadható indokokat tartalmaznak, időnként elképesztőek. Csak szemezgetve a lap által kiválasztott negyven indoklásból, mire használja a megvásárolt flopit?:

• a repülőiparban a jegynyomtatók firmware-ének frissítéséhez
• még mindig akadnak MS DOS-t futtató rendszerek, ott a biztonsági mentéshez
• CNC-gépekhez
• ATM-ekhez
• régebbi elektromos hangszerekhez
• a múlt század végén készült gyártósorokhoz, ipari robotokhoz
• sok közigazgatási hivatal még mindig ezt tartja szabványnak
• a nyomdaiparban a régebbi gépekhez
• egy kocsmatulajdonos söralátétnek

A válaszok a világ minden tájáról érkeztek, s feltehetően magyar példákkal bőven kiegészíthetnénk, hiszen jómagam is tavaly év végén adtam oda a maradék lemezeimet egy lakodalmas zenésznek, akinek a szintetizátorához kellett.