Ha van olyan, az informatikát érintő vita, mely miatt érdemes az Egyesült Államokban zajló folyamatokra figyelni, akkor a hálózatsemlegesség („net neutrality”) ügye biztosan az. A már évek óta, az internet tömegesedése óta zajló viták, úgy tűnik, most értek forrpontjukra, s az, hogy milyen döntések, megállapodások születnek, milyen gyakorlatok alakulnak ki az Újvilágban, vélhetően az egész világ internethasználatát meg fogja határozni.

A probléma dióhéjban és egyszerűsítve: a még az 1960-as években kitalált struktúrájú és működési elvű számítógépes hálózat, mely mára „internetté” nőtte ki magát, az elmúlt egy-két évtizedben drasztikus változásokon esett át. Már rég nincs szó belső, kutatói vagy nemzetvédelmi hálóról: létrejött egy az egész társadalmat érintő új szolgáltatás, mely új gazdasági tereket is megnyitott. A gazdaság belépése itt a kulcsszó. Mint minden más esetben, ez egyrészt előnyös, másrészt hátrányos következményekkel járt, mind a felhasználók, mind az üzemeltetők részéről. Az elmúlt években világossá vált, hogy a hálózatba kötött, egymással adatokat megosztó gépek eredeti teóriája nem felel meg a korábbi elképzeléseknek – pontosabban minőségileg más rendszer jött létre. Nem arról van szó, hogy kutatók lépnek kapcsolatba egymással, hogy segítsék egymás munkáját, de nem is arról, hogy egy belső nemzeti hálózaton bizalmas információk jutnak el az illetékesekhez. Ennek a változásnak technológiai következményei is kellene, hogy legyenek, ám ezek nem jelenhettek meg az alapkoncepció nyitottsága, a „bizalmi elvre” épülése miatt. Manapság ennek egyik legsúlyosabb következménye a világháló borzalmas mértékű sérülékenysége. Erről nem sok szó esik, de legalább már a DNSSEC (jelentősen elkésett) bevezetése felhívta rá a figyelmet. De a biztonsági kérdéseken túl még nagyon sok más probléma is felmerül. Például az, hogy a kereskedelmi internetezést a jelenlegi hálózatok nem alapértelmezésként kapták – nem is kaphatták –, hanem az organikus fejlődés során így-úgy alkalmazkodtak hozzá a résztvevők.

Ez utóbbiból következik a hálózatsemlegesség problémájának felmerülése. Itt egy roppant érdekes jelenséggel állunk szemben, amikor egy technológiai kérdés közvetlenül, igen erős hatással van a felhasználókra, a társadalomra, a gazdaságra. Megint csak egyszerűsítve: a még ma is működő világhálónak van egy, a mindennapi ember számára igen vonzó tulajdonsága: a technológia (általában) nem tesz különbséget bit és bit között, a kábeleken áramló adatok egyenlő elbánásban részesülnek. Ennek vannak olyan következményei, melyekkel itt most  nem foglalkoznánk, csak egyet, a legfontosabbat emelnénk ki, mely a témához kapcsolódik, és pont az ellenkező lehetőségre utal: ma  már megvan a lehetőség arra, hogy bit és bit között különbséget tegyünk. Erre már van példa, hiszen jogi és/vagy üzemeltetési okok miatt a szolgáltatók igen sok országban már alkalmaznak bizonyos fajta szűrést, amikor a fájlcserélők egy részét – technológiai alapon – bizonyos időszakokban korlátozzák. Ez tartalomszűrés, éppúgy (bár más elven), mint amikor törvénybe ütköző tevékenységeket korlátoznak. Önmagában (a vitatható és vitatott részleteket most hagyjuk el) ez érthető. Az internet kiemelkedően fontos kommunikációs csatornává vált, ezért nyilván nem kerülheti el a társadalmi szabályozást. (Hogy ez miképp történik meg, az persze ugyanúgy soha véget nem érő vita tárgya, mint minden más kommunikációs szabályozás.)

A hálózatsemlegesség kérdése azonban messze túlmutat a föntebb említetteken. Az internet kialakulását és jelenlegi működési módját tekintve egy radikálisan új problémáról van szó. Ha nagyon röviden akarok fogalmazni, akkor azt mondanám: a net odaadta az aranyalmát mindenki kezébe, az alig szabályozott hozzáférés és a nagyságrendekkel megnőtt várható hatás miatt emberek százmilliói kaptak olyan, gazdaságilag is megfogható lehetőségeket, melyek a korábbi kommunikációs csatornákon még az abszurd jelzőig sem jutottak volna el. A bit versenyzik bittel (elvileg) lehetővé tette, hogy kreativitással, egy jó ötlettel, technológiai és gazdasági felkészültséggel egy új „land rush” zajlott az elmúlt években. De ennek a végére értünk, nincsenek (vagy alig) új földek, nagybirtokosok vannak, akik most nyomulnak, sok okból: szolgalmi utat akarnak, igyekeznek bekebelezni a kicsiket, köll nekik az a legelő, ahol itató van stb.

Mit akar a Google?

Hogy ennek vége, azt pontosan jelzi a Google és a Verizon szolgáltató megállapodása, pontosabban közösen előterjesztett szabályozási javaslata kapcsán kialakult polémia. Mindez egyébként nem most bukkant elő hirtelen, hiszen az amerikai távközlési felügyelet (FCC) már évek óta tipródik ezen a kérdésen, az Egyesült Államokban (ahol a világ nagy internetes vállalatai többségének székhelye található) a továbblépés szempontjából ez kardinális kérdéssé vált.

A kedélyeket az borzolta fel – és nem az Apple ilyen szempontból csip-csup PR-ügyeihez hasonlóan, és nem is a nyári uborkaszezon miatt, hanem azért, mert ez létkérdés –, hogy a The New York Times egy önmagában döbbenetes hírt szivárogtatott ki múlt pénteken. Mégpedig azt, hogy az USA egyik legnagyobb szolgáltatója és a világ egyik legnagyobb internetes cége arról folytat tárgyalásokat, hogy a két cég megtörné a „minden bit egyenlő” elvét, és az iszonyatos forgalmat generáló Google kivételezett helyzetbe kerülne szolgáltatói szempontból.

A két nagy cég szinte azonnal reagált: tagadták az állításokat, s mint elmondták, nem kívánnak egy olyan rendszert, amelyben a Google előnyt élvezne a hálózaton másokkal szemben. A gyanakvó (s gyakran az összeesküvés-elméleteket kedvelő) polgárok természetesen azonnal felháborodtak – s ez esetben nehéz lenne azt mondani, hogy a puszta paranoia vezette őket.

A cégek azonban – talán a Times cikkének következtében kialakult nyomás hatására – tegnap megszólaltak, és igen sok ponton ellentmondanak a feltételezéseknek, de az időnkénti homályos megfogalmazások természetesen elgondolkodtatóak. Az mindenesetre viszonylag új dolog, hogy egy internetes szolgáltató és egy internetszolgáltató tárgyal egymással.

A tényszerűen kifejtett alapelvek valójában nem adnak aggodalomra okot:

• minden felhasználónak biztosítani kell, hogy a törvénybe nem ütköző szolgáltatásokat és tartalmakat elérje
• a szolgáltatók ne tegyenek különbséget az adatok között, mivel ez sértené a versenysemlegességet
• a szolgáltatói gyakorlat átlátható legyen, a felhasználók pontosan tudják, hogy a szolgáltató mit miért és hogyan tesz
• az online gazdaság erősödéséhez a szolgáltatóknak is hozzá kell járulniuk ellenőrzött fejlesztéseikkel
• a vezeték nélküli internetes piac kiforratlan, ezért a vezetékes hálózatok szabályait még nem lehet alkalmazni rájuk – kivéve a szabályozás átláthatóságát

Ha nagyon szorosan nézzük a Verizon és a Google megállapodásának szövegét, akkor nagyon nehéz belelátni azokat a félelemre okot adó tendenciákat, melyeket oly sokan emlegettek a nemzetközi sajtóban az elmúlt napokban – szövegszerűen legalábbis borzasztó kemény munkával lehetne ilyesmiket idézni. A racionalitás is azt mondja, hogy a Google – mely a kezdő vállalkozásokból és a már befutottakból él – nagyot hibázna, ha a hálózatsemlegesség ügyében a korlátozás, illetve a kiemelt helyzetbe kerülés felé lépne. A kritikusok felháborodása is könnyűnek találtatik a szöveget nézve. Egyrészt azért, mert – bármit is tartalmazzon – ez két cég megállapodása, javaslata a törvényhozóknak, nem az amerikai törvényhozás szentesítette jogszabály. Másrészt azért – ugyanis elsősorban a vezeték nélküli hálózatokra vonatkozó hiátust értelmezték negatívumként –, mert a közzétett anyag egy ésszerű, a jelenlegi helyzetet felmérő megállapodásra utal.