Tizenkét éve már, hogy az ESA (European Space Agency, Európai Űrügynökség) útnak eresztette a Rosetta űrszondát, hogy az közelebbről is megvizsgálja a 67P/Csurjumov–Geraszimenko-üstököst. A leszállóegység (Philae) tíz évvel később – ha nem is a legelegánsabban, de – leparkolt a Naphoz közelítve csóvát húzó égitestre, amit jórészt a magyar tervezőknek köszönhetünk.

Az életciklusához képest szempillantásnyi (60 órás) kommunikációt hosszú csönd követte, majd a központi csillagunkat 186 millió kilométerre megközelítő üstökösön utazó szonda újra életre kelt. Ahogy melegedett a helyzet, úgy vált egyre nehezebbé a Rosettának a kapcsolattartás a vizet és kőport okádó üstökös felszínén vizsgálódó szondával. Mostanra 850 millió kilométerre távolodtak a Naptól, a szolárpanelek ilyen messze a csillagtól már nem képesek elegendő energiát gyűjteni, a kutatók pedig nem kockáztatnak még egy hibernációs szakaszt.

Megszületett a döntés, szeptember 30-án a Rosettát belevezetik az üstökösmagba, ahol a becsapódástól megsemmisül. Az emberiség történetében példátlan sikerű küldetés utolsó pillanatai sem telnek haszontalanul: az ESA mérnökei bíznak benne, hogy az ütközés előtt néhány nagyfelbontású képet még sikerül készíteni a 67P felszínéről, illetve a többi műszer is teszi majd a dolgát.

„Annyi megfigyelést szeretnénk még elvégezni, amennyit csak lehetséges, mielőtt kifogyunk a napenergiából” – mondta Matt Taylor, a Rosetta küldetés egyik fő alakja. „Szeptember 30. a végső űrhajóműveletek időpontja, de a dátum közel sem jelenti a projekt végét. Több évnyi munka áll még előttünk, ki kell elemeznünk ezt a rengeteg adatot, amit begyűjtöttünk.”