Akármilyen körülmények között zajlott is, akármilyen kétségek övezik is a mai napig, de mégis, a modern idők talán legnagyobb vállalkozása volt az Apolló-program, melyben az Egyesült Államok űrkutatási hivatala a Hold felderítését célozta meg.
Ennek már majdnem negyven éve, s a NASA most látta idejét annak, hogy az akkori űrhajósok által készített fotókat közkinccsé tegye. Ezek a szuperbiztonságos környezetben tárolt eredeti felvételek a houstoni Johnson Space Center mélyhűtőiben pihennek, ám egy nagy projekt keretében most az internet segítségével a nyilvánosság elé kerülnek.
Az Arizona State University (ASU) és a NASA közös munkája eredményeképpen a fotókat digitalizálják, s egy mindenki számára elérhető adatbázisba töltik fel. A még ma is hihetetlenül nagy felbontásúnak számító képeket eddig csak a NASA kutatóinak speciális csapata vizsgálhatta, s minden olyan felvétel, amely a nagyközönség vagy külföldi kutatók elé került, már butított, jelentősen csökkentett felbontású volt.
A programot, melynek során az eredeti felvételeket digitalizálják, Mark Robinson, a Hold-kutatás nagy szerelmese vezeti az ASU részéről, aki egész pályáján olyan kutatások és eszközök működtetésén, illetve kidolgozásán munkálkodott, amelyek a Hold megismerését célozták, s jelenleg is egy 2008-ban induló Hold-projekt vezetője.
1968 és 1972 között a NASA kilenc Apolló-expedíciót indított a Holdra, s ezek során körülbelül 36 ezer felvétel készült az akkori csúcstechnológiával, különböző távolságokról a Hold felszínéről. Az „igazi digitális kor” eljövetele előtt ezeket a képeket mind filmre rögzítették, nem bitekre, s ma ennek köszönhető, hogy még egyáltalán megvannak. Csak a közeli, a Holdon készült felvételek károsodtak a kutatók tájékoztatása szerint, mivel ezeket az anyagokat bizonyos mértékben elszennyezte a holdpor.
A felvételek értékével a NASA munkatársai tisztában voltak, ezért csak másolatokat adtak ki külsős szakértőknek, az eredeti képeket csupán egy maroknyi tudós vizsgálhatta meg. Ám ennek az volt a következménye, hogy a másolási technikák tökéletlensége miatt az Apolló képei alapján született elemzések gyakorlatilag teljes mértékben romlott és élességüket vesztett képek alapján születtek.
Maura White, a digitalizálás egyik gyakorlati szakembere elmondta, hogy roppant bonyolult műveleteket kell végrehajtaniuk – például csak igen óvatosan, hűtőből hűtőbe pakolva melegítik fel lassan a lepecsételt filmtekercseket, nehogy a hirtelen hőmérsékletváltozás helyrehozhatatlan károkat okozzon. Ezek után egy csapat az esetleges szennyeződéseket takarítja el, majd egy különleges, kímélő eljárással szkennelik be felvételeket. Ezek után a filmek visszakerülnek a mélyhűtőbe, ám abban a tudósok csak reménykednek, hogy ez az eljárás nem okozott visszafordíthatatlan károkat az eredeti anyagokban. A munkában – mint mondják: szerencsére – részt vesznek olyanok is, akik annak idején dolgoztak az Apolló-programban, s az ő tapasztalatuk, az azóta már feledésbe ment kezelési eljárások ismerete nagy segítség a jelenlegi programban, mely körülbelül három évig fog tartani.
Az eljárás során a milliméterenkénti 200 pixeles felbontást célozták meg, s ez már túl van a hordozó anyag szemcsésségén, de igyekeztek arra törekedni, hogy semmilyen részlet ne vesszen el a digitalizált képeken. A Leica Geosystems külön erre a feladatra készített szkennerének szoftvere például a szokásos 12 bites brightness-tartományt megnövelte 14 bitre, s ezzel a fekete-fehér képek szürketartománya 16 ezer árnyalatra bővült. Ennek eredményeképpen óriási méretű képeket kaptak, példaként említik, hogy egy 4,7 négyzethüvelykes terület leképzése 1,3 gigabájtnyi adatot eredményez. Ezek a képek nyilvánvalóan használhatatlanok az interneten keresztül, ezért egy alkalmazás segítségével csak részletekben tölthetőek le – a netről most letölthető legnagyobb .png képek mérete még így is 250 megabájt fölött van, de elérhetőek – ha éppen az kell valakinek – az 1,3 gigásak is. A hatalmas képek használhatóvá tételét, vagyis hogy kisebb felbontású képeket produkáljanak, az egyetem hallgatói végzik el.
