Új hozzászólás Aktív témák

• #135021 Miklós315 aktív tag

  Új Válasz 2020-05-31 21:34:12 #135021

  Új hozzászólás

  Összes hozzászólása itt Válaszok az összes hozzászólására itt Válaszok erre a hozzászólásra

  Privát üzenet küldése

  

  Miklós315

  aktív tag

  Mese habbal – egészestés Disney-rajzfilmek
  A teljesség igénye nélkül és a tévedés jogával…

  Hercules
  Egy apropó kapcsán merült fel bennem, hogy még nem is láttam, és - mivel a mitológiát mindig is kedveltem, továbbá, mert lett egy poronty a családban (tesóméknál) - gondoltam bepótolom ezt (nem ez volt életem legjobb döntése), meg egy-két másik Disney-mesét is.
  A mitológiához annyira van köze a történetnek, mint a Trójának Homérosz költeményéhez. A karaktereket teljesen összemosták más források alakjaival, így lett a csélcsap, de hatalmas Zeuszból egy félbolond öreg-Isten, aki szerető-visszahúzódó (???) Hérája (mióta ő az anyja Héraklésznek?) oldalán rossz poénokkal szórakoztatja az istenek tömegeit a mennyei partikon, s így lett Hádészból az ördög, aki már nem a görög alvilág, de egy pojáca-démonhad gaz uraként tör hatalomra. A párkák is hatalomőrült boszikká silányodtak semleges szerepükből. Hercules egy ütődött pojáca, aki valamiért megkapja Pégaszoszt pajtásnak, és már meg sem lep, hogy Philoktétészt is átírták… Szóval az egész nem stimmel. Jó, ez egy 5-10 éves gyereket elsőre nem biztos, hogy zavar, bár köztudott, hogy a kölykök roppant lényegre törő szerzetek: „De miéééért??”
  Túllépve tehát felnőtt problémáimon szembesülhettem a másik gonddal: a rajz, a történet, a figurák, a dalok sem tetszettek, így valójában valamivel a fele után kilőttem a francba az egészet. Az addigiak alapján ugyanis egy súlyosan egoista (pl. minden szereplő összes nótája is az „én” körül forog) és otromba-felszínes morállal terhelt, rondán-kuszán rajzolt, bántóan rosszul adaptált történetű, idegesítő trip az egész.
  Nem tudom ajánlani.

  A szépség és a szörnyeteg
  Haladva tovább a „régi, nagy klasszikus” Disney-mesék nyomvonalán (mert régen minden jobb volt…?), ez került sorra. Nem rémlik, hogy láttam volna ezelőtt, de nem volt nagy veszteség. Itt meg kell, mondjam, eleve nem szeretem, ha „nyekeregnek” egy filmben/rajzfilmben, és nem is látom értelmét sem: nem énekesek, nem jó (!) dalokat minek adnak elő, avagy eleve a film-koncepció is rossz. Ráadásul amolyan töltelék, figyelemelterelő, kusza-lármás-vircsaftnak hat az egész műsor. Közben a sztorit jócskán megakasztja és/vagy elblicceli, mint ahogy ebben az esetben mindkettőre találunk példát.
  Ezt végignéztem, de nem győzött meg: logikailag nulla az egész. A herceget (aki uralkodóként még nem nős?) megkörnyékezi egy tündér, aki jóégtudja, miért ronda, vén banyaként (ez visszatérő probléma a műfajban) elutasítást kap, ezért átkot szór a palotára (a „21 évből” sem derül ki, hogy a herceg korára vagy az átok időtartamára vonatkozik – előbbi esetében hol vannak a szülei, stb., utóbbi esetében senki nem hiányolja, és miért az egész kastélyt kárhoztatja a tündér?). Valamiért a - nyilvánvalóan feudalista idillben tengődő - közeli faluban senki nem tud semmit a saját hercegük sorsáról (amiről tehát később sem szól a fáma, avagy a pletyka), ahogy az sem lesz kibontva, hogy ki a frász az a Gaston… A herceg főembere, a falu ura, vagy csak egy sokadik senki, önelégült alak? Sosem tudjuk meg, viszont legalábbis királyként pöffeszkedik, és ezt mindenki természetesnek veszi. Persze Belle-t meg kinézik, mert ő olyan fura, mivelhogy olvas… Az viszont, hogy Gaston a minden méltóságot és gerincet nélkülöző csatlósát percenként háromszor öli meg változatos - és víg nótákkal alátámasztott - módokon, senkinek nem jelent gondot. És végül: a halálból miért jön vissza a herceg?
  Nem igen találni példaértékű jellemet a mesében, önkényes felszínességet annál inkább. Gaston megátalkodott gonosz, a herceg - aki ugyaninnen indul - viszont majd hipphopp megváltozik, mert miért ne? A fő folyamatot persze elnótázzák másfél percben, mert nincs rá idő, hogy ebbe mélyebben belemásszunk, ellenben guszta-Gaston kocsmabulijára van, mert az fontos a cselekmény és a tanulság szempontjából…ja nem. Az apa nem túl felelősségteljes, a falu is csőcselékként jelenik meg, a palotabeliek is megkérdőjelezhető jellemű népség.
  Tanulságok:
  Röviden annyival szokás elintézni, hogy „nem a külső számít, hanem a szív”. És ennek frappáns kifejeződése a szépség és a szörny (aki utóbbi valójában szép, szőke, gazdag herceg ugyebár…) egymásba szeretése. Nos, ha ezzel a realitástól elrugaszkodott, önellentmondásba hajló hazugsággal felvértezve engedjük útjára az ifjúságot, akkor világos, miért a sok önértékelési zavarral küzdő, csalódásélményektől összezavarodott, párját megtalálni képtelen, mégiscsak válogatós, mindig többre vágyó ifjú és felnőtt. Ugyanis számít a külső, és számít a belső - egyszerre. Mindenkinek a magához illő társat kell meglelnie, nem egy univerzális kamuképlet alapján (szegény, de okos lány a bunkó, de szép-gazdag herceg mellé beházasodva, mert úgyis minden csudijó lesz) megoldania az élet eme rejtelmét. Valamint fontos látni, hogy eleve egy áldilemmával kerülünk szembe, hiszen az egész mesében (faluban) mindössze a herceg és Gaston, avagy két gazdag bunkó (másik oldalról pedig Belle és a hármasikrek) merülnek föl, mintha más nem létezne a probléma (párválasztás) szempontjából. Ordas nagy, hazug manipuláció.
  Továbbá a meseműfaj teljesen következetlen az egyik sajátos toposzával - a vén banyával. Itt ugye megszívja a gyanút sejtő (?) herceg az elutasítást, de a Hófehérkében a naiv hősnő is megszívja az elfogadást, akkor ezzel mit kezdjünk? Aztán maga a hősnő. Nem elégedett kb. semmivel: elvágyódik, többet akar, aztán sosem tudjuk meg, miért szeret bele a szörnybe, hiszen áténekelték a lényeget. Talán, mert nem lehet józan ésszel belátni, és megindokolni - csak eladni sok-sok mütyűrrel. A szörny és személyzete is végig érdekvezérelt, de mégsem merül ez fel, mert „olyan cukik és szerencsétlenek” - közben csak kihasználnák a véletlenül odatévedt akárki-lányt, hogy végre megtörjék az átkot. Ezekből mi következik: nincs szerelem, csak stockholm szindrómás beletörődés, vagy van szerelem, csak a történet elnagyolt/felszínes/következetlen jellege hazug módon ábrázolja? Vagy a véletlen a minden és amúgy sem számít semmi - pláne az őszinteség és a mélység? Akárhogy is, nem tartom építő mesének.

  Oroszlánkirály
  Ezt még régebben néztem újra - talán tavaly -, és csak annyi maradt meg belőle, hogy gyönyörű a rajzolt táj, a zenéje egy fokkal indokoltabb - Simba felnövésénél pl. praktikusnak hat a nótázás (időugrás) - de semmi extra. Összességében nem lett kedvenc.
  Nagyon sokan imádják ezt a mesét, számomra nem tud kiugró lenni, amolyan jó középszer (klisék, figurák, történetív tekintetében), szóval tipikus mese: a jó (látszólag) legyőzve, a rossz sehová sem vezet, a jó végül mégis győz. Talán a komolyabb morálja az erőssége, hiszen pl. a nemtörődöm szereplők (pl. Timonék) is aktivizálják magukat a jó ügyért, és az összefogást is megjeleníti az egyéni (önző) hangsúly ellenében, továbbá a felelősség is teret kap (oroszlán, az állatok királya: jó királyok/rossz királyok, csatlósok felelőssége, morálja). Gyereknek ajánlható.

  A dzsungel könyve (2016) / A dzsungel könyve (1967)
  Ez kakukktojás, mert a 2016-os „animációs-élőszereplős mix” verzió, ugyanis ezzel nem volt komoly bajom, ti. egész jól néz ki (talán annyi, hogy a gyerek és az animált figurák közt nincs különösebb kémia), összességében is egész jó a történet. Az eredeti, régi rajzfilmet tehát nem volt kedvem újra megnézni annak fényében, hogy ez is jó lehet.
  Lajcsi király dala irritált (idegesítőre sikerült), Balué egész jó lett, ezen túl annyi talán a bajom, hogy szemben a Bambival, ebbe (ahogy az Oroszlánkirályba is) beleerőltettek egy didaktikus, tanulságokat szájbarágó történetet. Lényegében az állatvilág és a helyszín csak eszközök az emberi morál kérdéseinek körbejárásához. Az Oroszlánkirálynál még elmegy, mert végig megmarad a szimbolika, de ez esetben a gyerek beleerőltetése a környezetbe és kapcsolata a dzsungel faunájával már zavarónak és túlzónak hat. Ezt leszámítva teljesen nézhető, Balu pl. jól megírt karakter, jó poénokat szolgáltat, a dzsungel pedig lenyűgöző erőt áraszt (és jól mutat). A kölyök nem hagyott sok nyomot, de végigvitte a sztorit. Shere Khan elsőre egydimenziósnak hat, de végül ügyesen rámutatnak az okokra, és így már lesz értelme az antagonista-szálnak. Teljesen vállalható mese (és feldolgozás), ajánlható.
  SZERK.: Végül csak megnéztem a ’67-es rajzfilm-verziót is. A rajzok jók, a karakterek közül Balu és Ká tetszett, a többi kidolgozatlanabb és unalmas (Maugli és Shere Khan is). Az animációs feldolgozásnak koherensebb, kidolgozottabb története van, ez csak úgy „áramlik előre”.
  Közben az is eszembe jutott (a Tarzant követően), hogy érdekes volt látni: a Tarzan esetében hitelesebb a dzsungel-ábrázolás, ám a főhős végül marad (sőt), ennél viszont teljesen hamis a kép, de a főhős visszatér a civilizációba. Egymás inverzei (ilyen „öreg-banyás” következetlenség, nem tudom, miért).
  A rajzfilm kisebb gyerekeknek jó lehet, a fenti animációs verzió nagyobb korban jöhet.

  Bambi
  Ez szuperaranyos. Nincs beleerőltetett morális történet, viszont remek alap lehet a gyerek természetbarát útra tereléséhez. Végigvesz egy teljes évszakváltást (tavasztól tavaszig, bár közben nyilván több idő is eltelik), így kerek egésznek hat.
  Roppant cukik a figurák, jó a zene: ritmus és hangulat összehangolt a történésekkel (klasszikus kivitelezés), a dalok kreatívan szövegezettek (nem blődlik). Egyértelműen ajánlható. Disney legjobbja.

  Micimackó - Agymanók
  Talán az egyik legépkézlábabb mese, amit gyerek elé tehetünk, a Micimackó, mivel a figurái (rajzok) roppant aranyosak, a jellemek és a kerettörténet okosan megkomponáltak, tanulságosan szórakoztató sztorikat kínál, és még a nóták is elviselhetők (bár nem mindig).
  Azért együtt kezelem a két mesét, mert meggyőződésem, hogy a Micimackóból lopták az Agymanók ötletszikráját. A Pagony mesefigurái egyenként valamilyen hangsúlyos jellem-darabbal rendelkeznek (naiv, félénk, okoskodó, szertelen, kíváncsi, akaratos, stb.), amik úgy képzelhetők el kivetítésképp, hogy a gyerek (Róbert Gida) játszik a figuráival, egyikre ilyen, másikra olyan sajátos (saját) jellemjegyeit ráruházva. Egy komplex személyiség megosztása egy játékon belül, amit mi rajzfilm-történetek formájában látunk megelevenedni. E ponton még talán lélekrajzról beszélhetünk.
  Az Agymanók esetében viszont eltorzulnak az arányok, a tanulságok. Ez már a scientista psziché mélységeinek túlhangsúlyozása, hiszen, míg Róbert Gida egyrészt maga az elidegeníthetetlen játékmester (és fejlődő résztvevő), másrészt folyton meg is jelenik (pl. a sorozatban is), így nem vész el a történet során. Ám Riley szép lassan háttérbe kerül, eltűnik a képből, és teljesen az Öröm és Bánat kiemelésére kezd fókuszálni a film, ezzel olyan hamis képet sulykolva belénk, mintha ezek körül kulminálódnának az élet nagy dolgai (hello utilitarista piac- és merchandise-szemlélet). Addig tetszett a film, míg Riley főszerepben volt, és mintegy kulisszatitkokba nyerhettünk betekintést a belső „okokat” illetően, de aztán lassan érdektelenné vált a két manó belső kalandja, melynek során alig-alig jutott hely/idő a főhős valósága ábrázolásának.
  A Micimackó során - a film és a rajzfilmsorozat is következetes ebben - végig megmarad az alaphelyzet, nem kerül áthelyezésre a fókusz. Körbejárjuk a kissrác lelkivilágát a kalandok során megismert szereplők felvonultatásával. Az Agymanók inkább a belső folyamatoknak egy direktebb, differenciáltabb ábrázolását helyezi előtérbe, míg a személy maga (Riley) közben elpárolgott az előtérből: nem fontos - hiszen bárki más is lehetne az. Ez azért hamis - szemben a Micimackó kapcsán felmerülő látszólagos ellentmondással -, mert ez esetben a fejlett pszicho-tudomány ismereteivel kerülünk szembe, de oly módon, hogy elhallgatásra kerül a különböző emberek személyiségeinek eltérő skálázása, azaz röviden: uniform személyiségekkel áltatnak eme ártatlan hangsúlyeltolódással.
  Közben a mese maga színes-szagos, többnyire nyughatatlan képi világú és tempójú, továbbá kérdéses tanulsággal bír egy gyerek számára. Elvégre mit üzen egy 4, 8, 12 éves gyereknek egyaránt: ne törődj semmivel, belül a „manók” megoldják a felnövést (maguktól megoldódnak a dolgok). Ergo a viselkedést nem a nevelés, hanem a huzalozás és az „automatika” határozza meg: vagyis a folyamat, mely során a „manók” majd megtanulnak összedolgozni, tehát lényegében az idő mindent megold. Ami féligazság, vagy más néven hazugság. A Micimackóban viszont ok-okozati fejlődést követhetünk nyomon egy-egy tapasztalatszerző kaland során, mely által fejlődik a jellem.
  A „manóknál” előkerülnek azok a sztereotípiák is, amik miatt szokás vernyákolni, ti., hogy „kikérik maguknak” az érintettek (fiús, lányos beállítottságok), amivel az önellentmondás (univerzalitás vs. sztereotipizált különbözőségek, valamint ezek előjelei) problémája, és hamis konklúziók merülnek fel.
  Imádják ezt a mesét, mert „okos és mindenki számára fogyasztható”. Hmm, ez már önmagában is gyanús - mindenki nem egyenlő mindenkivel. Különbözőek vagyunk, és ma (ahogy minden kor öregje pufogva megállapítja ugyanezt) a neveletlen, individualista, végletes „majd eldönti maga, én nem szólok bele a saját gyerekem életébe”-világ káoszában bizalmatlanul állok e mesével szemben. Inkább a Micimackó.

  Pocahontas
  Nagyon bugyuta, leegyszerűsítő és felszínes, mind a történet, mind a karakterei tekintetében. A mosómedve a legjobb az egészben, legalább szórakoztató. Ellenben a dalok nem jók és a rajz sem tetszett (meglepetésemre néhol Linklater Waking Life-ja jutott eszembe - bár meglehet, ez tudatosan a pipafüstre utalhat az alkotók részéről).
  Ha abból indulok ki, hogy egy kisgyerek számára (bevezetés gyanánt) működhet egy ismeretlen, misztikus-kalandos indiánvilág miatt, akkor persze szóba jöhet. Ámde hazug a történet (túlidealizált, leegyszerűsített), Smith karaktere következetlen (egy szempillantás alatt fordul 180 fokot a világnézete), a főhősnő megúszós copypaste („Belle 2.0”), az akciók gagyik (nem akarok a Kapitány és katonával jönni, mert ez egy mese, de itt ez a viharjelenet…), a dolgok tétje fel sem merül (másodperc törtrésze alatt túlteszik magukat halálon, döntéseken), a nyelvi akadályok áthidalása is megúszós, stb.
  Talán az lehet a gond forrása, hogy túl grandiózus az alaptörténet egy alig másfél órás rajzfilmnek. Az Apocalypto esetében (több mint két órában) csak annyi volt a sztori, hogy egyik törzs lerohant, elhurcolt, és vissza kellett jutni. Működött. A legvégén pedig felvillantak az európai gályák, hogy rámutasson: „mindig van egy nagyobb hal”. A Farkasokkal táncoló pedig a „Pocahontas sztorijára” szánt több mint három órát. Működött. Az Avatar is megoldotta a dolgot: majd’ három órában mesélte el sci-fi köntösbe bújtatva, jó helyekre helyezve a hangsúlyokat. Mesék szintjén a Szilaj jut eszembe, az sokkal jobban/ügyesebben nyúlt az „indián/megszállók témához”. Itt is inkább valami kisebb konfliktussal kellett volna dolgozni.
  Ha pedig nagyon cinikus akarnék lenni, az is feltűnő, hogy - míg a „francia” verzióban végül, a halált is legyőzve, a palotában keltek egybe a hősök -, ez esetben az otthon és vagyon nélküli hőst lazán hazaküldik egy hosszú, veszélyes hajóút keretében, hiszen mit is kezdhetne vele a hősszerelmes „ara” (és, mert nincs az expedícióval egy doki sem elejétől fogva)…

  A Notre Dame-i toronyőr
  Két baja van: egyik a túl sok nóta (amik nem kimondottan tetszettek), másik, hogy jellemzi egy kis Pocahontas-szindróma, mivel a történetben megjelölt bonyodalom (bíró és a cigányok ellentéte) elferdíti a valóságot a mese morális tanulságának erőltetésével. A cigányság integrálhatósága ma is fennálló kérdés szerte a nyugati világban, ergo nem egyszerűsíthető le így a jó és rossz harcára, mint ahogy az indián-európai ellentét sem a másik mesében. Továbbá a keresztény antagonista mint szimbólum (a pap karakter tehetetlenségét/passzivitását is figyelembe véve) is egyoldalú ítéletet mond valamiről, ami ennél árnyaltabb megközelítést kívánna.
  Ezeken túlmenően viszont egész komplex és/vagy következetes karakterek töltik meg a színteret, valamint a nótákon kívüli háttérzene és a rajzolt város is lenyűgözően hatásos. Frollo figurája nagyon jól meg lett írva: egyszerre meggyőződéses hívő és megátalkodott őrült, megtévedt erkölcsi iránytűvel és csupa gyarlósággal terhelve (és hatalommal felfegyverezve). Quasimodo képes fejlődni (naiv gyermekből felelős döntéseket hozó felnőtt válik), Phoebus végre egy következetes jellemű, bár nem túl bonyolult „herceg”, Esmeralda pedig hihetően öntörvényű, és (végre) nem egy csélcsap hősnő. A három vízköpő jó a mellékszerepekben, különféle habitusuk vicces apropóknak ad teret.
  Amit nem értek, hogy miért nem a pap nevelte Quasit, ha már ott lakott…? Mindegy. A történet elég durva, nem biztos, hogy este jó ötlet betenni mesének, de legalábbis jó sok kérdést át kell beszélni utána (hit, üldözés, gyűlölet, döntések háttere, stb.). Szerintem ajánlható, nézhető (talán kicsit nagyobb korban), de helyén kell kezelni a részleteket.

  A kis hableány
  A teljes antagonista-szálat gagyinak tartom: Ursula jelleme és motivációja (tipikus „gonosz, mert gonosz, de az aztán nagyon-nagyon”) nincs kidolgozva, sem a csatlósok karakterei, valamint a kavarás a hanggal is gyenge. A mellékkarakterek jópofák (Sebastian, Ficánka, Hablaty, meg a francia séf), Ariel „Belle 3.0”, Eric meg halvérű gügye, az apjában egyszer sem láttam a királyt. Triton egyrészt aggódó apának poén (de kevés), királynak teljesen kidolgozatlan, elbaltázott.
  Sebastian dalai jópofák, de a többi valahogy nem jött be. A rajz elmegy, de nem hagy nagy nyomot az emberben. A morál teljesen halvány és kusza. Gyereknek ajánlható e mese, de - fogalmazzunk úgy - nem ettől lesz majd zseni.

  Pinokkió
  Az elején teljesen másra számítottam (valami feldolgozást láthattam még anno, de abból sem maradt meg sok), és sorra meglepett, habár nem feltétlenül jó értelemben. Fantasztikusan aranyosan indul, aztán brutális emberrablásos mélységekbe fordul, végül totál elszáll azzal a bálnás etappal (minek ide Jónás?). Nem is értem, hogy mi járt az író fejében. Másabb, földhözragadtabb (és aranyosabb) sztorival sokkal jobb lehetett volna.
  A rajz bájos, a zene elmegy (szerencsére kevés a nóta is), és Figaro elbűvölő. Vannak jó (gyereknek tanulságos) részei, de vannak fejfogós őrületei is. Fura egy mese (aranyos-horror), de ha már, akkor az A.I. mint feldolgozás jobban bejött nekem, viszont az még ennél is durvább itt-ott.

  Hófehérke és a hét törpe
  Ez jó kis mese, bár nem a sztori az erőssége. Az állatok cukik, a törpék viccesek, Hófehérke biodíszlet („Belle 4.0” - s ha nem lenne, nem hiányozna, a herceg még annyira sem -, és az antagonista is faék egyszerű. Sok a nóta, de elviselhetőek, a rajz régivágású, aranyos. A kétmondatos történethez képest túl hosszúnak hat: az időt jórészt a törpék töltik ki, őket mondjuk jó nézni még felnőtt fejjel is. Gyereknek simán mehet (mondjuk a boszi ijesztő és tényleg gonosz).

  A kőbe szúrt kard
  Ez összességében egy Hercules 2.0, csak annyival jobb, hogy a morálja nem teljesen pusztító. Gügye karakterek, gagyi történet, tele felesleges, anakronisztikus utalással, és vacak nótákkal. Arthur (alias Bütyök!) és Merlin (no meg régi vetélytársa, vagy ami maradt belőle) is teljesen elbaltázott módon lettek megírva (kiforgatva). A rajz sem tetszett. Az egyetlen pozitívuma a farkas (mellékkarakter), lehet rajta nevetni egy keveset. Nagyon kicsiknél talán működhet, de simán ki is hagyható.

  A róka és a kutya
  „Bambi története” elrontva egy felesleges konfliktussal. Pompás figurák, farm-idill, kis erdőkerülés, pocsék dalok. Kicsiknek mehet.

  Csipkerózsika
  Ez nagyon nem az én mesém
  A kórustól a falra másztam, a rajz sem tetszett (nagyon gagyi, elnagyolt, fura), a címe meg simán lehetett volna „A három tündér”, mert lényegében ők tűntek a főszereplőknek. Mondjuk, ők jópofák voltak, bár az gyanús, hogy 16 év alatt varrni vagy sütni sem tanultak meg. Vajon mire taníthatták meg a leányt? (Itt revideálom Hófehérke megítélését, ő legalább dolgos, házias volt, „nemcsak szép”, szemben a többi hasonszőrű hősnővel.)
  A címszereplő egyrészt „Belle 5.0”, másrészt teljesen zavartalanul ki is írhatták volna, fel se tűnne a hiánya. Azt már végképp nem értem, hogy miért arra futtatták ki a sztorit, hogy a herceg „Sárkányölő Szent Györgyként” oldja meg a konfliktust. Ráadásul ez is zagyva, hiszen, ha már német területen vagyunk egy mesében, akkor inkább adná magát pl. Siegfried, bár ez talán csak nekem probléma…
  A konfliktus maga meg eleve erőltetett (tényleg nem volt jobb dolga az antagonistának, mint ezt a szerencsétlen lányt vegzálni?). Jóval hosszabbnak is tűnik az egész, mint amennyi (Kb. 75 perc) ténylegesen.
  Kicsi lányoknak biztos izgi mese, de ha már, akkor a 2014-es Demóna pl. jobb az eredetinél (hangsúlyok, látvány).

  Hamupipőke
  Tudjuk le a nótát: katasztrófa. A rajz amolyan Csipkerózsikás, nem jön be. A főhősnő egész épkézláb lehetne, de agyoncsapja a sajátos személyiségét a „Belle 6.0” máz. Gondolom, csak így lehetett beilleszteni a gagyi sztoriba. E ponton komolyan elmerengtem, miért kell ilyen álságosan naiv, felszínes agypestissel megrontani a lányokat: a szép, de unalmas-egydimenziós lány hozzámegy a tökmindegyki, de szép-gazdag herceghez és minden jó lesz, mert csak, mindezt pedig a tündérek megoldják, mert ez jár, te addig csak énekelj…
  Ugyancsak feltűnő, hogy (a teljesen kidolgozatlan hercegek mellett) minden király egy bohóc vagy legalábbis tehetetlen-passzívak, ahogy egyáltalán a férfi karakterek 95%-a is agyalágyultnak, vagy más jellemhibával terheltnek van ábrázolva. Ezt az sem menti, hogy a legtöbb női karakter is hasonló. Normális figurákat tehát nagyítóval kell keresni a mesékben…
  Ez esetben további adalék, hogy vajon mit kezdjen a gyerek az olyan gyanús apróságokkal, mint pl. a király asztalán feltűnően ábrázolt három könyv, amik Homérosz, Platón és Rabelais nevét viselik? Milyen ideológiai ívet kívánnak ezzel a vonallal sugallni, egyáltalán melyik korosztályt célozzák?
  Az egeres-macskás szál idegesítő volt: nem igazán sikerült aranyosra faragni sem, és túl sok időt is felemésztett (kitöltendő a történeti hiányosságból eredő üresjáratokat). A mostoha és lányai nettó agyrémek, viszont teljesen kidolgozatlanok is.
  Összességében nagyon nem tetszett. Nem is szívesen ajánlom. Anno volt valami képes mesekönyvünk, amiben sokkal lényegre törőbb módon tálalták, azt inkább érdemes lehet elővenni.

  Susi és Tekergő
  Ez jó volt. A figurákat nagyon jól elkapták: a kutyás, macskás és emberes vonásokat egyaránt, valamint jó karaktereket kaptak a szereplők. A rajzok is aranyosak. Cukiság a köbön. A dalok mondjuk nem túl jók (ha nincs kreativitás, minek erőltetik?). A sztori nem egy nagy cucc, de nincs vele különösebb gond, szóval mindent egybevéve abszolút ajánlott mese.

  Tarzan
  Végre jók a dalok! De sokáig kellett erre várni… És tök jól fest a dzsungel, jó nézni. Aztán kb. ennyi: sablonos középszer.
  A főhős totál kidolgozatlan: persze, helyén a szíve, meg bátor, meg ki van pattintva, de ennyi. A montázsban ábrázolt villámoktatás röhejes leegyszerűsítés. Ennek tükrében borzasztó bugyutának hat a „kibontakozó” szerelmi szál, ami egy életidegen, gagyi fináléhoz „vezet”. A karakterek természet-rajongása kapcsán valószínűleg a Gorillák a ködben ficánkolt a stáb elméjének hátsókertjében, de ez komolyan vehetetlen ilyen formában. A kisgyerek nem hülye gyerek. (Az e mesével egy évben megjelent Ösztön pl. sokkal jobban ragadja meg az ember-természet viszonyt, igaz ugyan, hogy ez nem mesének készült.)
  Az antagonista is a szótárból ugrott elő, csak azt nem tudom, hogy a „klisé” vagy az „unalom” bejegyzés mellől, mindenesetre a konfliktusok „váratlanságát” is meghatározza. A legtöbb esetben legalább egy-egy kiemelkedően jópofa mellékszereplő akad (pl. Pocahontas mosómedvéje), de itt ezt sem találjuk meg.
  Az akciók 20. század végi felpörgetett „túlzások”, de ez nem feltétlenül zavaró, mindössze annyi, hogy a sekélyes tartalmat izgága mozgékonyság igyekszik leplezni.
  Kisebb gyerekek számára „kalandfilmnek” jó lehet, illetve lefektetni az alapokat, de a halvány tanulság („védd a csoportodat”) nem sokat tehet hozzá a fejlődéshez.

  Mulan
  Egy keletinek ható elemekkel „megszórt” modern, nyugati mese egy régi kínai történettel. Ha eltekintünk attól, hogy tele van modern kiszólásokkal, és a mai kor (pl. feminista, fegyelmezetlen) eszméinek visszavetítésével, akkor egy egész nézhető, szórakoztató, lendületes alkotást kapunk.
  Gyerekek valószínűleg élvezhetik: jó, bár nagyon felszínes karakterek, vicces szituációk és szövegek, tűrhető nóták színesítik. A lány főhős miatt lányoknak is, a sztori miatt fiúknak is bejöhet.
  Esetleg felkeltheti a keleti világ iránti érdeklődést is a lurkókban.

  Aladdin
  Ez sem az én mesém. Idegesítően harsány-modern katyvasz: nyugati borzalom, hazug lózung, amely teljesen önkényesen módosít minden, a közel-keleti (hit)világból lopott elemet. Egyébként rengeteg disney-s kikacsintás teszi komolytalanná a sablonos-unalmas történetet, melyből újra és újra kirántanak ezek az önreklámok. A dalok tűrhetőek.
  A szőnyeg volt a legjobb karakter benne, és ez sokat elárul. A szultán a szokásos alkalmatlan, komolytalan bohóc, Jázmin „Belle 7.0” (unalmasan öntudatos, a cselekményhez hozzá nem tevő, szükséges karakter). Jafar dögunalom, Jágó itt (a sorozattal ellentétben) be van korlátozva, így elég egysíkú, Dzsini meg full ripacs. Aladdin legalább fejlődő karakter, de nem igazán tudtam komolyan venni, és/vagy azonosulni vele.
  Gyerekek valószínűleg rajonganak érte: színes-szagos, túlzó pörgés az egész.

  ÖSSZEGZÉS:
  A klasszikus (kézzel rajzolt) Disney-mesék végére értem (egy-kettő kimaradt - pl. Dumbo, Alice Csodaországban, stb. -, ezeket önkényesen szelektáltam). Végső soron, ami azt illeti, nem győztek meg.
  A nótázást teljesen feleslegesnek - és túl sokszor gagyinak - tartom (de gyerekek élvezhetik), a rajzok a nagyon cukitól a nagyon gagyiig változóak. A történetek általában nem túl combosak: túl sok az üresjárat, ezeket töltik ki a dalolászással. Több esetben az alig több mint órás mese sokkal hosszabbnak hatott, épp emiatt is. (A későbbi animációs korszak termékei valamivel hosszabbak ugyan, de kidolgozottabb karakterekkel és történettel bírnak.)
  A karakterekben rejlő óriási potenciállal a legtöbb esetben semmit sem kezdtek, pedig a kis korban nagyon fogékony porontyoknak ezek nagyszerű tanítói lehetnének. Épp ezért is fájdalmas volt látni, hogy sokszor bugyuta, valótlan, tévutat jelentő blődlivel etetik a kis nézőket.
  Talán a legerősebb részt a szinkronhangok jelentették (sok régi nagy színész remek orgánuma köszönt vissza - nosztalgia), ám meg kell jegyeznem, nyelvtanulás szempontjából az eredeti hangot is számba lehet/érdemes venni (daloknál pláne előny).

  Végül egyéb, bátran ajánlható mesék (az önkény és a tévedés jogát fenntartva):
  Újabb, animációs Disney-mesék – Aranyhaj, L’ecsó, Fel, Wall-E, Szenilla nyomában, Toy Story, (Toy Story 3), Vadkaland
  Ghibli Stúdiótól – A vadon hercegnője, A vándorló palota, Arrietty, Chihiro szellemországban, Farkasgyermekek, Kiki, a boszorkányfutár, Totoro
  Egyéb mesék – (9), (A kis herceg), A tenger dala, Asterix: az istenek otthona, Hotel Transylvania, Így neveld a sárkányodat, Jégkorszak, (Jégkorszak 3), Klaus, Kubo és a varázshúrok, Shrek, Szilaj, a vadvölgy paripája, (Szuper haver), Táncoló talpak, Túl a sövényen, Vuk

  #értékelés

  [ Szerkesztve ]

  "Szerintem."

Új hozzászólás Aktív témák