A kezdetek

Don Estridge

Miközben 1981 tavaszán a világ a Ronald Reagan amerikai elnök, majd a II. János Pál pápa elleni merényletekre figyelt, mi itt, Magyarországon pedig talán éppen annak örültünk, hogy Pártunk és kormányunk elhatározta az ötnapos munkahét bevezetését, egy floridai kisvárosban egy tucatnyi IBM-mérnök elkészült egy kisméretű személyi számítógép – ahogy akkoriban a hasonló gépeket nevezték: mikrokomputer – fejlesztésével. Eszükbe nem jutott, hogy történelmet írnak, ahogy a vállalat maga sem fűzött vérmes reményeket a végül augusztus 12-én piacra került IBM 5150-hez, ismertebb nevén az első IBM PC-hez. Úgy kalkuláltak, hogy a megfizethető árú, adatok rendszerezésére, szövegszerkesztésre és táblázatkezelésre használható masinából teljes életciklusa alatt 250 000 darabot fognak eladni, ám csak az első két évben több mint félmillió fogyott.

Ma már látjuk: a személyi számítógép gyökeresen átformálta az életünket, a munkát, a kikapcsolódást és a társas kommunikációt, és fokozatosan szerves részévé vált mindennapjainknak. Ma Magyarországon a háztartások mintegy 55 százalékában használnak PC-t, világszerte pedig nagyjából 360 millió darabot adnak el az idén. Nem rossz számok ezek egy olyan konstrukciótól, amely amolyan B tervként született, és inkább szükségből, mint tudatos tervezés miatt lett olyan, amilyen. A sors iróniája, hogy – mivel 2005-ben a PC-gyártó üzletágát eladta a kínai Lenovónak – az IBM ma már közvetlenül nem érdekelt az általa 30 évvel ezelőtt beindított bizniszben, amely olyan vállalatok szerencséjét alapozta meg, mint az Intel és a Microsoft.

Project Chess

„Hogy az IBM előáll egy személyi számítógéppel? Az olyan lenne, mint egy elefántot megtanítani sztepptáncot járni” – mondták akkoriban az elemzők, mennyire idegennek gondolják az informatikai behemóttól az emberi méretű komputerek világát és a gyors reakcióidőt. Ám a helyzet úgy állt, hogy 1980-ban a vállalat már döntött arról, hogy több méregdrága irodai rendszer piacra dobását követően egy megfizethető árú asztali gépet fejleszt ki, és ezzel belép a személyi számítógépek akkor még gyerekcipőben járó, többek között a Commodore PET vagy az Apple II által meghatározott piacára. Az ötletgazdának Bill Lowe-ot, a cég Boca Raton-i (Florida) részlegének egyik mérnökét tartják, aki arra tett ígéretet, hogy tucatnyi emberével egy év alatt elkészül a masinával.

A vállalaton belül csak „Sakk-projekt” néven emlegetett munkálatok irányítására kinevezett Philip (Don) Estridge úgy gondolta, hogy a feszített fejlesztési tempót csak úgy lehet tartani, ha – szakítva az IBM általános gyakorlatával – nem házon belüli, hanem külső gyártóktól vásárolt, már bevált alkatrészeket fognak használni. Estridge másik fontos döntése az volt, hogy kezdettől fogva nyílt architektúrában gondolkodott, ami később lehetővé tette más gyártóknak kompatibilis gépek és perifériák forgalmazását.

A gép mikroprocesszorának kiválasztásakor az IBM 801 és a Motorola 68000 is felmerült lehetőségként, de mivel a határidő szorított, Estridge más utat választott: minthogy az Intel éppen akkoriban puhatolózott a floridai részlegnél az üzleti lehetőségekről, a fejlesztés gyorsítása érdekében azt javasolta, hogy használják fel az IBM Displaywriter néven 1980-ban forgalomba került szövegszerkesztő gép alaplapját, mely az Intel 8088-as processzorára épült.

Az operációs rendszer szállítására sem a Microsoftot szemelték ki eredetileg. Az IBM választottja az akkor messze legnépszerűbb CP/M rendszert fejlesztő Digital Research volt, ám máig nem teljesen tisztázott okok miatt a megállapodás a Gary Kildall vezette vállalattal nem jött létre. Ezt követően keresték fel az akkor alig ismert Microsoftot, amelynek akkoriban csak kevés tapasztalata volt az operációs rendszerekkel, de ígéretet tett arra, hogy határidőre leszállít egyet. Bill Gatesék végül bagóért megvásárolták egy CP/M-alapú rendszer, a QDOS licencét, majd megbízták annak programozóját, Tim Patersont az Intel 8088-ashoz készített változat megírásával. Ehhez mellékelték saját, már kiforrott BASIC-interpreterüket.

Ne üsd el a szamarat!

Az IBM PC 1981. augusztus 12-én került piacra. A gép otthoni felhasználásra szánt alapváltozata – amelyhez nem járt monitor és floppy – 1565 dollárba került. Olcsó éppen nem, mégis megfizethető volt. Ezért az árért egy merevlemez nélküli, 40 kB ROM-mal és 16 kB – 256 kB-ig bővíthető – memóriával, 83 gombos billentyűzettel rendelkező számítógép járt, amelyet hagyományos televízióra és kazettás magnóra lehetett csatlakoztatni. Az alapkonfigurációt monokróm vagy színes monitorral, lemezmeghajtóval és mátrixnyomtatóval lehetett kibővíteni.

A gépbe csak nagyobb teljesítményű tápegység beszerelésével lehetett volna merevlemezt építeni, e meghajtók számára ezért az IBM egy külön bővítőházat kínált 5161 néven, melyben két hard disknek volt hely – ez gyárilag egy 10 MB kapacitású meghajtót tartalmazott. Érdekes adat, hogy a PC hivatalos specifikációjában a memória mérete karakterszámban volt kifejezve („16 384 karakteres felhasználói memória”).

Az IBM 5150 alaplapján található egy foglalat, melyet az opcionálisan rendelhető matematikai koprocesszor, az Intel 8087 számára alakítottak ki: ez a lebegőpontos műveletek elvégzését tudta jelentősen gyorsítani. Mondani sem kell: ekkoriban a lebegőpontos egység még nem volt a mikroprocesszorok integrált része, mint ma.

Nem közismert, hogy a géphez adott PC DOS operációs rendszer BASIC-képességeinek demonstrálására egy olyan program szolgált, melyet egy átvirrasztott éjszakán néhány óra alatt maga Bill Gates írt egy kollégájával együtt. A DONKEY.BAS egy végtelenül egyszerű – a kritikusai szerint ostoba – játék, melyben a játékosnak egy autóval kell az előtte felbukkanó szamarakat kerülgetnie egy kétsávos úton. A kocsit irányítani nem lehet, egyedül sávváltásra van mód a szóköz billentyű lenyomásával. A játék egyetlen további billentyűre reagált: az Esc-vel lehetett kilépni belőle. A program minden PC DOS-os IBM 5150-hez járt.

Az első IBM PC ugyan az ára miatt nem volt riválisa a jóval olcsóbb otthoni számítógépeknek, a vállalat azért kacsingatott e szegmens felé is. Ezt bizonyítja egy korabeli promóciós fotó, amely két kisgyereket ábrázol, ahogy otthon egy zongoraprogrammal játszanak a gépen. Nem véletlen, hogy 55 dollárért megvásárolható volt hozzá egy ún. „Game control adapter” kártya, melyre két analóg joystickot vagy pongvezérlőt lehetett kötni.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!