Jogkezelők és indulatok

Mintegy a nemrég megjelent, az Európai Unió Bíróságának áprilisi döntését értelmező interjúnk folytatásaként beszélgettem el dr. Mezei Péterrel, szerzői jogi szakértővel. Habár alig akadt olyan kérdés, téma, amelyben nem volt közöttünk nézeteltérés fontos részletkérdésekben, a szöveg további bővítését már kontraproduktívnak ítéltem, mivel az interjú már így is terjedelmes lett. De reményeim szerint egyes témákra a jövőben még visszatérünk.

Még egy megjegyzés: egyes kérdéseknél megszegtem azt az újságírói szabályt, hogy röviden és lényegre törően fogalmazzam meg mondandómat. De kivételesen úgy éreztem, hogy ez esetben ez a helyes módszer, mivel igen bonyolult problémákról van szó.

A múlt héten közölt, Gyömbér Bélával készült interjúhoz érkezett hozzászólások újra bizonyították, hogy darázsfészekbe nyúl, aki a szerzői jogokról beszél nyilvánosan. Önt meglepte az az indulat, ami a kommentek többségéből sugárzik? És mit szól ahhoz, hogy – bár csak az olvasóknak elenyésző töredéke szólt hozzá a szöveghez – a kommentelők gyakorlatilag száz százalékban elutasítják Gyömbér Béla álláspontját és kijelentéseit?

Az alapvető problémát abban látom, hogy a mindennapokban a szerzői jogi diskurzus tárgyát szinte kizárólag olyan speciális esetek képezik, amelyek heves viták témájául szolgálhatnak. A szerzői jog alapintézményeinek tartalmáról, a mögöttes jogpolitikai célokról, a szellemi tulajdonvédelem (ide értve a szerzői jog mellett az iparjogvédelmet is) nemzetgazdasági súlyáról és jelentőségéről, a jogosultakat megillető kizárólagos jogok és a társadalom tagjait megillető korlátozások és kivételek közötti kényes, de szükségszerű egyensúlyról szinte sosem hallani a médiában.

Marad a szaftos plágium, a kardinális fájlcserélés (sokak szerint a kalózkodás, én ezt a szót nem szeretem), avagy a közös jogkezelők és a jogdíjszisztéma szidása. A példákat hosszan sorolhatnám még. Talán nem túlzás úgy fogalmaznom: szerzői jogászként úgy érzem magam, mint az egyszeri szövetségi kapitány a futball világában. Úgy fest, hogy hazánk nem csak a tízmillió futballedző országa, hanem a tízmillió szerzői jogi szakértőé is, miközben a valóságban feltűnő a tájékozottság hiánya. Határozottan állítom, a kérdésben említett „indulatot” kizárólag a társadalomtudományok által oly kiválóan igazolt, az ismeretlentől való félelem indukálja, pedig – és ezt nyugodtan elhiheti nekem – ha minden „indulatos kommentelő” megismerné a szerzői jog alapjait is, sokkal nyugodtabb vitákat lehetne folytatni a speciális kérdésekről. Talán nem is vitáznánk. Habár, ha abba belegondolok, hogy a magyarok többsége apró-cseprő konfliktusokat is drámaként él meg, semmi meglepő nincs a szerzői jog – és Gyömbér Béla kollégám szavainak – elutasításában.

Maradva még a hozzászólásoknál, ahol szokás szerint több, egymással csak közvetett kapcsolatban álló problémát mosnak össze. E témánál gyakori érv, hogy a közös jogkezelők átláthatatlanságára hivatkoznak. Ez tényleg valós és súlyos probléma – ám véleményem szerint egy szerzői joggal foglalkozó jogász nemigen tud ezzel mit kezdeni. Az Európai Unió illetékes tisztségviselői is tisztában vannak a gondokkal, és láthatóak törekvések a megoldásra. Ugyanakkor úgy vélem, hogy ez a torrentezők részéről látszatkifogás, demagógia: ha a közös jogkezelők teljesen átláthatóan dolgoznának, az alkotók pedig megkapnák a lehetséges maximális juttatást, a letöltők magatartásán az semmit nem változtatna, hiszen az „ingyen van”-nal nem lehet versenyezni.

Nehéz belátnom, hogy egy szerzői joggal foglalkozó jogász miért ne érthetné, hogy mi történik a közös jogkezelés háza táján. E téma a szerzői jog világában ugyan nem az alfa, talán nem is a béta, de semmi esetre sem az ómega. Központi jelentőségű kérdés, mely a szerzői és kapcsolódó jogok, illetve különösen a szerzőket és egyéb jogosultakat megillető díjazás érvényesítését biztosítja. Attól tartok, hogy a közös jogkezelőkkel szembeni támadások és kritikák jelentős részét ennek a részkérdésnek a bonyolultsága indukálja. A jogkezelők átláthatatlansága klasszikus hivatkozás, ha csak egy fát látunk, és nem az egész erdőt. Személy szerint nem érzem ennyire súlyosnak a helyzetet, habár osztom, hogy vannak még fejlesztésre váró területek. Ezzel együtt hangsúlyoznám: Magyarországon a közös jogkezelő szervezetek jó ideje egyesületi formában működnek. Az egyesületek valamennyi tagjának nem csak joga, de kötelessége is lenne a működés megismerése. Ezzel együtt azok, akik nem tagjai az egyesületeknek, ugyancsak hozzáférhetnek egyes adatokhoz a szervezetek működését illetően. Igaz, ehhez sok időre van szükségük, mert a néha erősen technikai nyelvezet megértése nagy figyelmet igényel.

A kérdésben említett, a torrentezők oldaláról érkező demagóg érveléssel kapcsolatos megjegyzéssel egyetértek. A magyar társadalom egy része a kifogások keresésében sokkal jártasabb, mint a megoldások megtalálásában. Kiválóan igazolja mindezt az, hogy hiába adottak a legális csatornák Magyarországon a tartalomfogyasztásra, ezek használata messze elmarad az illegális útvonalak népszerűségétől. Ha nem lenne az Artisjus, a helyzet e téren cseppet sem változna. Hadd említsek én is egy klasszikus, általam is nyíltan demagógnak tartott, de jogos ellenvéleményt: mennyire lenne lelkes az átlag torrentező, ha munkáltatója felvetné, hogy szellemi munkájáért a poén kedvéért nem fizetne? Ezt az ajánlatot valószínűleg senki sem fogadná örömmel. Igaz, hogy – egy nagyon leegyszerűsített példát hozva – egy középiskolai tanár a fizetését az órái után addig kapja, amíg azokat megtartja, nyugdíjas évei alatt már nem, a szerzői jog világában pedig a jogdíjak az alkotás fázisát követően is járnak a szerzőnek. Ennek azonban egyértelmű a logikája: amíg valaki más használja a művet, ráadásul haszonszerzési célokra, addig a szerzőnek adott a méltányos érdeke az anyagi megbecsülés/ellenszolgáltatás iránt.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!