Bizonyára sokan meglepődtek azon az Egyesült Államokból érkező híren, mely szerint New York állam törvényhozása előtt egy olyan javaslat fekszik, mely korlátozná a névtelenül, anonim módon történő hozzászólásokat, vagyis netes nyelven: a kommentezés ilyen formáját.

Mielőtt jogsértést kiáltanánk, nem árt végiggondolni, hogy mi vezetett el egy ottani képviselőt egy ilyen javaslat megfogalmazásáig.

Ha tömören akarok fogalmazni: a helyzet tarthatatlansága nyilvánul meg egy ilyen lépésben, vagyis az, hogy a szólás- és véleménynyilvánítási szabadságot megvalósító kommentelés mára elfogadhatatlan mértékű és minőségű lett.

A korábbi híradásokkal szemben a Jim Conte képviselő által támogatott javaslat – mely egyébként szó szerint azt tartalmazza, hogy ha a komment írója nem is nevesíthető, az általa közzétett hozzászólás eltávolítása törvényileg megengedett lenne – nálunk egyrészt nem újdonság, másrészt fel kell figyelnünk arra a hazánkban is tapasztalható jelenségre, mely az anonim kommentekkel és megnyilatkozásokkal szemben tapasztalható.

Az alábbiakban arról próbálok gondolkodni, hogy vajon mi hozhat elő egy képviselőből egy ilyen javaslatot, illetve arról, hogy miért is tarthatatlan a mai helyzet, és lehetséges-e ellene fellépni.

Nyitottság és demokrácia

Amikor próbálom elemezni azt a káoszt, ami a magyar interneten is tapasztalható, a legtöbb esetben igyekszem az offline világ analógiáira utalni, mivel az online csakis ebben a viszonyban határozható meg. Mégpedig azért, mert mind online, mind offline emberekről és a közöttük feltárható kapcsolatokról van szó, és így természetesen adódik, hogy azért, mert kaptunk egy új kommunikációs formát, az internetet, még nem váltunk űrlényekké.

Nem kívánok tudósként megszólalni, mert nem vagyok az, de az eléggé nyilvánvaló, hogy az antropológiai alapokat kell elsősorban figyelembe venni. Az emberi közösségek úgy alakultak ki, hogy interakcióik jó része szóban vagy (később) írásban zajlik le. Ez utóbbiak esetében fontos ismerni azt a tényt, hogy a szóbeli vagy írásbeli megnyilatkozás is tett. (Austin: a házasságkötésnél kimondott „igen” egyrészt nyelvi jelenség, egy szó, ugyanakkor cselekvés, egy akarat kinyilvánítása, melynek jogi és közösségi következményei vannak; de a sok százból, sok ezerből említhetjük az archaikus társadalmak esküszövegeit is, melyek betartása, illetve be nem tartása nagyon komoly következményekkel jár: például a Gyűrűk Urában Pippin Denethornak tett esküje – szavak, ugye – rettenetes vonzatokat hoz, a filmben épp ezért kellett a kis hobbitot a sírkamrából való kidobáskor felmenteni esküje alól.)

A „szavam a tettem” magatartás jelentősen fellazult a modern korban, ám még nagy súllyal bírt később is. A „becsületem a szavam” 19. század végi erodálódása után is megmaradt ebből annyi, hogy a kimondott szavak konkrét emberekhez köthetőek maradtak, és a modern, a római jog nemzeti értelmezései alapján megszülető, kapitalista viszonyok között formálódott jogrendszerek is jó részt az egyéni felelősség alapján határoznak meg jogokat és kötelezettségeket.

A szavam én vagyok

A föntebbi okfejtés egyetlen dolgot kívánt megmutatni: személy és megszólalás egy és összetartozik. Ez igen fontos abból a szempontból, hogy az egyének csak közösségekben életképesek, így a közösség szabályainak alá kell vetniük magukat: kapnak jogokat, de el kell viselniük a tiltásokat is, vagyis tökéletes szabadság nem létezik, az mindig relatív. A (kis) közösségek nem tűrik a bomlasztónak tartott megnyilvánulásokat, ezekkel szemben a legszigorúbban fellépnek, mivel nem az egyént, hanem a csoportot védik. Egy ilyen közösségben a „helytelenül” kimondott szó (mondjuk: „a főnök hülye”) következményekkel jár: az illetőnek egyrészt be kell bizonyítania, hogy igazat mondott, másrészt az igaza mellett ki is kell állnia, vagyis meg kell mutatnia az alternatívát (az lehet ő, de más is, lényeg, hogy nem beszélhet a levegőbe, mert különben…)

A modern tömegtársadalmakban a fentebbi közvetlen visszajelzés lehetősége megszűnt: a rendszer és a hatalmas embertömeg miatt minden közvetetté vált. De az alapelvek megmaradtak, ugyanis az új nyugati demokratikus közösségekben sok száz év alatt jól működő mechanizmusok alakultak ki a konfliktusok kezelésére (mert konfliktusok mindig voltak, vannak, és lesznek is). Ám az internet mint új kommunikációs forma megjelenése szinte felrobbantotta ezeket a metódusokat és a végrehajtásukra rendelt intézményeket.

Semmi se úgy működik, mint régebben

Témánk kapcsán két dolgot érdemes kiemelni. Az anonimitást egyelőre hagyjuk, foglalkozzunk az újonnan megnyíló információs térrel.

Az hatalmas eredmény, hogy a technológiai monopóliumok megszűnésével a korábbinál jelentősen szélesebb körben szólalhat meg bárki bármilyen ügyben. Ehhez persze kellenek fórumok, ám ezek szép számmal, az igényeknek megfelelően létre is jöttek. Roppant szerencsés és helyes módon ez a kommunikáció be is indult, és láthatóan virágzik.

Ezzel a formával, már amikor azonosíthatóan, név szerint történik a beszélgetés és vita, nincs is gond, mivel az adott tematikus portálok – nagyjából a régi, a net előtti módszereket alkalmazva – karban is tartják az itt zajló csevejt: itt ugyanúgy viselkedni kell, mint korábban egy szakmai vagy egyéb személyes találkozón, különben kivágnak, mint macskát… Az egyetlen különbség, hogy mindez online zajlik.

Az anonimitás ördöge

A nagy gondot az anonimitás megjelenése okozta. Ez ugyan – ahogy sokan emlegetik, és joggal – a társadalmi gátlások feloldódását hozta, vagyis nyíltabb kommunikációt, ugyanakkor elvette a face to face vita kockázatát, vagyis a felelősségre vonhatóság lehetőségét. Egyrészt hatalmas a nyereség, mivel tiltott, elfojtott vélemények kinyilvánítására adott lehetőséget, ugyanakkor a parttalan „bunkóságnak” is teret adott.

És itt a kulcs. Az ember ugyanis nem mondhat azt, amit akar, és ez nagyon jól van így – általában. Ha egy totalitárius rendszert nézünk, akkor az anonimitás lehetősége hatalmas előny – de mi most nem erről beszélünk. Az anonimitás olyan, a közösséget és az egyéneket védő szabályokat írt felül a fizikai világban egyébként kiérlelt interakciókat működtető társadalmakban, melyek az együttélés minimumát biztosították. Csak néhány példa: ha a kocsmában egy tahó 100 kilóval nehezebb nálam, nem kötök bele, mert szétkap; ha valaki egy szexuális kérdésről mást gondol, mint én, nem „anyázom”, hanem elkerülöm, ha valaki más gondol az AMD-ről, mint én, azt talán meg se tudom, vagy ha mégis, akkor vagy érvelek, vagy mosolygok.

Az internet ezeknek a nézetkülönbségeknek megadta azt a teret, hogy emberek anonim módon egymásnak ugorjanak, úgy, ahogy ezt egyébként a közösségi tiltó szabályok, a fizikai lehetetlenség, vagy egyszerűen a kényelem okán nem tennék. Ez eddig rendben is van, ám a net nem biztosította a másik oldalt: mondtam valamit, én mondtam, és ha eldurvul a helyzet – egy jól definiált közegben, de bármi áron – meg is védem az álláspontomat. Az anonimitásnak sajnos nem elsősorban felszabadító, hanem a következménynélküliség és arctalanság miatt „bunkósító” hatása lett.

A tényleges, fizikai helytállás vállalásának (ez nem azt jelenti, hogy mindenért verekedni kell, hanem azt is, és főképp azt, hogy az adott közegben a megvetést vagy kinevetést is el kell viselni, ha kiderül, hogy baromságot mondtunk) kiiktatása oda vezetett, hogy ma azokon a helyeken, ahol fórumok vannak, rettenetes, undorító, kaotikus és taszító párbeszédutánzatoknak vagyunk a tanúi.

Központilag ne, de valamit kéne

Mit lehet tenni?

Gyakorlatilag: semmit.

Az általános elhülyülés ellen – ami nem szó szerint jelenti ezt, inkább az indulatok és meggondolatlan megszólalások elszaporodását jelzi – a fórumok két módon léphetnek fel.

Egyrészt úgy döntenek, hogy saját oldaluk minősége érdekében letiltják a kommentelést. Ez egy járható út, tekintélyelvű út, de működik (bár a piac, mely nem ismeri a morált, ellene szól). Gondoljunk bele, a net előtti időkben a sokakhoz eljutó sajtótermékeknél a technológiai monopólium miatt a szerkesztőségek tagjai teljes joggal döntöttek arról, hogy „külsősök” mikor nyilváníthatnak a közösség előtt véleményt. Ez bizonyos esetekben ma is jól működhet, minél szakmaibb egy portál, annál inkább.

Ugyanakkor egy ilyen tiltás gátat szabhat az okos, releváns, ám az oldal működtetőinek gondolkodásától eltérő vélemények megjelenésének. Ez kár lenne. De a kemény kézzel fenntartott nyitottság nagyon nehéz kérdéseket hoz elő: ki, hogyan, miért, meddig stb. moderáljon.

A digitális személyi kérdése

Sokan mondják, hogy az anonimitás korlátozása, netán tiltása hozhatna eredményt. Ebben van is igazság: ha valaki szemtől szemben nem vállalja az álláspontját, ott gáz van. De nem mindig. Akadhatnak körülmények, amikor – egyeseknek – meg kell hagyni ezt a lehetőséget.

Emellett az anonimitás – sok szempontból kívánatos – megszüntetését csakis valamiféle központi nyilvántartás létrehozásával lehetne megalkotni: ez viszont tág teret adna a visszaélésekre, a központi nyilvántartásokról a világ e térségében nem igazán rendelkezünk kedvező tapasztalatokkal.

Jómagam ugyan nagyon nem szeretném, de ha az internet ilyen módon tölti be az életünket, mint ma, talán mégis ez lesz a megoldás. Az ugyanis tarthatatlan – hogy csak a magyar netnél – maradjak –, hogy a felhasználók egy százaléka szemeteli tele tökéletesen idióta és közösségellenes hozzászólásaival a magyar portálok 50 százalékát, ezeknek a trolloknak ugyanis mindegy, milyen felületen vannak, berögzült ideáikat kívánják terjeszteni mindenhol.

Ha van szólás- és véleményszabadság, akkor létezik olyan jog is, hogy nem akarjuk a hülyék hülyeségeit minden oldalon olvasni.

Kérdés (és tényleg nem tudom): a trollok kitiltásával többet vesztünk, vagy pedig többet nyerünk?